2012. szeptember 23., vasárnap

Szamár a szemétben

Az emberek többnyire úgy gondolják, hogy a burleszk filmek motívumai soha nem szabadulnak ki a való életbe.
Dehogynem!
                   

                    Úgy kezdődött, hogy levittem a szemetet az udvaron lévő szemeteskukákhoz. Vasárnap délelőtt nehéz helyet találni bármelyikükben. Ezért nagyon megörültem, amikor egy negyedéig teltre leltem. Jobb kézzel felcsaptam a kuka fedelét, majd a bal kezemben tartott zacskót sportos csuklómozdulattal belehajítottam. Éreztem a pattanást, de már későn. Az óraszíjam a hajítás pillanatában adta meg magát, és, hosszú évek óta hűséges időmérőm a bedobott zacskó tetején landolt. Igen, tudom! Bármelyik értelmes lény megbillenti, esetleg elfekteti a kukát, és fintorogva bár, de kibányássza óráját a szemétből. Én azonban úgy gondoltam, belehajolva megkaparinthatom. Ismerjük ugye azt a csalóka érzést, amikor valamit el akarunk érni, és úgy érezzük, ha még két milliméterrel meg tudjuk nyújtani ujjainkat meg is lesz. Én is úgy éreztem. Ugyan már a kuka peremén hason billegve, de egy utolsót nyújtózva az órám után kaptam. Na ezzel a lendülettel csúsztam bele fejjel lefelé a tartályba...                
               Állt már fejen kukában Ön?                
               Biztosíthatok mindenkit nyomasztó élmény. Valamint eléggé kétségbeejtő. Megfordulni képtelenség, kifarolni lehetetlen, hiszen a "súlypont" is kukán belül van. A szabadulási tervek kovácsolásában nem valami sokat segít, hogy a szemetes zacskók szenvedélyes vonzalommal nyomódnak az arcodba, és nem nagyon szeretnéd tudni, milyen szagot is érzel a legerősebben... Némi fuldoklás után arra a következtetésre jutottam, hogy rugdalózni kezdek, melynek következtében a kuka feldől, én pedig ráklépésben kikúszom belőle, amikor felül, a bokám tájékán megszólalt egy hang.
                - Jó napot kívánok! -                 
                Nem voltam abban a helyzetben, hogy azonosítsam a hang gazdáját, mindenesetre némiképp megnyugtatott a tudat, olyan jól nevelt lakótársam van, aki még a kukából kiálló, két lábfejnek is köszön. Mindazonáltal a helyzet nem vált könnyebbé.
                 - Mit tetszik csinálni? - érdeklődött hang.
                 Hihetetlen méregbe gurultam. Miért, minek látszik?! Különleges jógának?! Hulladék kutatói tevékenységnek?! Elvonulásnak a világ zaja elől?! Nehézlovassági becsületsértéseket különben is nehéz a láthatatlan szomszéd fejéhez vágni, amikor a szád félig tele van Kovács néni krumplihéjával, és abban a pillanatban jöttél rá, hogy a Horváth-ikrek használt pelusait anyukájuk nemrégiben hajíthatta ki az ideiglenes lakhelyedül szolgáló tartályba. Amíg próbáltam lélegzethez jutni, lakótársam barkochbába kezdett.
               - Keresni tetszik valamit? -             
              Esküszöm, ha meg tudok szólalni, valami olyat válaszolok, természetesen maró gúnnyal körítve, hogy "á, dehogy, csak pihengetek itten...", megszólalásra azonban nem volt mód, különben is ballépésnek látszott az egyetlen segítőtársat elüldözni, így nagy nehezen kihörögtem, hogy iiiieeen!
               - Segítsek? - 
Kalimpáltam a lábaimmal, amit a szomszéd beleegyezésnek vélt, és segített. Jószerivel a hátamra tapadva Ő IS BEHAJOLT A KUKÁBA!! Feltételezem, úgy gondolta, hogy majd ő jól meglátja, amit én nem, s ebben a feltevésben az sem zavarta, hogy nem tudta, mit is keresek. Mivel egyedül is szűkösen voltam, s kukán belül EGYÁLTALÁN nem vágytam társaságra, a bennelévőket is beleértve, valamint halálra ijesztett az a rémkép, hogy ő is belecsúszik, szenvedélyes rugdalózásba kezdtem. Ez hatott. Visszavonult, majd kis töprengés után új, bátortalan javaslatot tett.
            - Az lenne a legjobb, ha eldönteném a kukát, nem gondolja? -
            - Ieeeen, ieeeen!! - prüszköltem fuldokolva, közben rettegtem, hogy más megoldást javasol. De nem! A hepiend könyen és gyorsan történt, mint általában a hepiendek szoktak. Eldöntötte a kukát - becsületére legyen mondva, nagyon óvatosan - én pedig rákmódra kikúsztam belőle. Még négykézláb állva felnéztem. Egy teljesen ismeretlen, harmincas fiatalember állt előttem, nyájasan mosolyogva, a kezében szép, kék szemetes zacskóval.
             - XY vagyok! - mutatkozott be udvariasan, majd hozzátette, - Az új lakó. A múlt héten költöztem a második emelet kettőbe.                       
              Tudtam, hogy az első benyomás nagyon fontos. Így könnyed eleganciával kiköptem Kovács néni maradék krumplihéját, és megigazítottam a hajamba ragadt petrezselyemszárat, majd Auguszta főhercegnő modorában, messze zengő hangon azt mondtam, nagyon örülök, hogy megismertem. Tulajdonképpen nem is túloztam.
            A búcsú kicsit sutára sikerült, miután közös erővel megkerestükaz órámat. Nem nagyon találtuk a megfelelő formát. Így van ez gondolom minden új lakónál, amikor az első ismeretségét a házból,  a szó szoros értelmében kikukázza...    

6 megjegyzés:

  1. Már értem, miért mondta a telefonodba Életed Értelme egész sötétedésig, hogy kis türelem, mosdik :-)

    VálaszTörlés
  2. A sikálás megfelelőbb kifejezés lett volna...:-)

    VálaszTörlés
  3. Ez így még jobb, mint mikor elmesélted... már akkor is annyira röhögtem... Pedig én nem vagyok kárörvendő, de nem ám... de ezen muszáj volt nevetni. :-)

    VálaszTörlés
  4. Végül is én sem sírtam rajta...:-)

    VálaszTörlés
  5. :DDDD Szinte látom... és szagolom!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Laura! Kárpótlásul legközelebb egy parfümériában tett látogatásomról írok majd.:-)

      Törlés