Isten és én, vagy mi...

              Nem hiszik, hát nem hiszik, hogy van, nincs ezzel semmi gond, az ő bajuk, mondhatnám, az istentagadóké, vagy inkább az Isten létét el nem ismerőké. Csak azt sajnálom, hogy annyi jóból kimaradnak.
              Sosem voltam bigott vallásos.
              S, bár katolikus hit szerint kereszteltek, gyanítom, katolikus sem vagyok. Akkor inkább keresztény?
             Hát nem tudom.
             Nem vagyok biztos abban sem, hogy cimkéket kéne keresnem. Istenre sem. Nevezhetem Őt Istennek, vagy Végtelen Intelligenciának, vagy Univerzumon Belüli És Túli Úrnak, de hát ez csak játék lenne a szavakkal.
            A lényeg a szövetség.
            Isten - nevezzük így, az egyszerűség kedvéért - készségesen szövetségre lép Veled. Nem tolakodik, de feltételeket sem szab, nehogy elhidd, ilyennek meg olyannak kell lenned ahhoz, hogy a szerződés megköttessen. Hívod, jön.
           A gondok akkor kezdődnek, amikor azt hiszed, a szövetség majd arról szól, hogy Te jól megmondod, ő miben lehet a Te segítségedre, hogy céljaidat elérd. Ácsi, ácsi! Nem főnöknek, de nem is beosztottnak érkezett. Szövetségesnek. Na nézzük, mi is a szövetséges deffiníciója a Magyar Értelmező Szótár szerint: Együttműködést ígérő (személy, közösség), amely hasonló szándékot kinyilvánító más személlyel, közösséggel, néppel, országgal együtt közösen lép fel egy cél megvalósítására, érdek védelmére, érvényesítésére.
           Kiemelendő: közösen. Bár van egy rossz hírem, nem mindig lehet érzékelni, hogy Veled együtt dolgozik..
           Hogy is van ez? Hát erre talán tessenek saját hatáskörben rájönni. Nekem mindesetre sokat segített az a felismerés, hogy Szövetségesem mindent odaadott nekem, képességet, hatalmat, erőt, ami birtokában volt, még azelőtt, mielőtt kértem volna. Ettől kezdve viszont okafogyott a kérdés, hogy Isten /Végtelen Intelligencia, vagy Univerzumon Belüli És Túli Úr... nem kívánt rész törlendő/ miért hagyja azt a sok szörnyűséget megtörténni Veled, Vele, Velük...??? Nem hagyja. Csak éppen átiratta a jogosítványt a nevedre.
         Így egyetlen kérdés maradt: TE miért hagyod?
         Miért hagyod, hogy mindaz megtörténjen, ami kedved ellen való? Mert, mert, mert... én ehhez túl kevés, túl gyenge, túl magányos, túl... KÉTKEDŐ vagyok? Mert nem hiszek magamban? Néha úgy tűnik, ez pontosan olyan, mint amikor egy szövetséges nekem adja az összes fegyverét, én meg eldobálom, mert jaj, hát ez nekem mégse megy, és különben is...
        Istennel sok mindent lehet együtt csinálni, többek közt remekül lehet vele veszekedni. Nem sértődős. Tapasztaltam. Számát nem tudom, hányszor ordítottam vele, hogy minek van, ha nincs?! Ez már önmagában orbitális ostobaság, ugye? Persze akkor még úgy hittem, hogy ő a megmentésemre rendeltetett. Később rájöttem, hogy kit rendelt a megmentésemre.
        Engem.
        Rémisztő, de valahogy mégis meg nyugtató felismerés volt. Egyedül vagyok, viszont ha bármit elrontok, egyedül engem terhel a felelősség. Az én hibám. DE! Egyben az én korlátlan lehetőségem is, hogy ne rontsam el. Hatalmamban áll, mert kaptam...
        Azért persze a katolikus szocializáció működött bennem. Ezért aztán, amikor Édesanyám hetekig aludt egy olyan álmot, ami nem ígért boldog eszmélést, én pedig hetekig számoltam mellette a lélegzetvételeit, egy hajnalon lerohantam az első, utamba eső feszülethez, és hozzávágtam a talapzatához helyezett vázát. Virágostul, vizestül. Óriási szerencsémre nem járt arra senki, így nem lett belőle rendőrségi ügy. Mert én egy kicsit meg is tapostam a virágokat, miközben azt üvöltöttem a feszület felé: megbuktál Bohóc!!
      Aztán, amikor már nem volt több számolnivaló lélegzet a sajátomon kívül, rájöttem, hogy ezt szerettem volna. Ha Édesanyámnak mennie kell, menjen kínok, szenvedés nélkül, olyan álomszárnyon, amely ébredését már egy másik dimenzióba juttatja.
      Persze bocsánatot kértem. Nem mintha szükség lett volna rá. Szövetségesem részéről soha nem éreztem sem fenyegetést, sem büntető szándékot. Csak így éreztem korrektnek.
      Imádkozom-e? Igen. Mindig azt kérem, hívja fel a figyelmemet arra az erőre, amit adott, (néha csőlátásban szenvedek) s amire éppen szükségem van ahhoz, hogy az aktuális porblémát legyűrjem.
      Viszonyunk kiegyensúlyozottnak mondható.