2014. február 24., hétfő

SZOMSZÉDASSZONY

Nyitom a bejárati ajtót, kezemben a teli szemetes zsákkal, amikor hallom, a lift megáll az emeletünkön. Kikukkantok, L. az, az emelet-társ, már lépne be, amikor utána kurjantok:
     - Várj légy szíves, leviszem veled a szemetet!
Megáll, megvár, törékeny mosoly az arcán. Aprótermetű, és olyan elgyötört... Belépünk a kaszniba, készségesen megnyomja a földszint gombot.
     - Talán... - továbbra is hősiesen mosolyog -... jól fogalmaztál. Odavaló való... ahová a szemetedet viszed...
Nemrég jött ki a neurológiáról. Összeroppant. Küzdött, amíg tudott, számlákkal, felszólításokkal, elköltözött nagylánya hisztérikus kritikáival, nagyfia rácsimpaszkodó, munkanélküliségével, futott ide-oda, mint a mérgezett egér, hogyan lehetne haladékot kapni, megmenteni az otthonukat, miközben tudva tudta, hogy ez az ő százezer forint alatti, pedagógusi nyugdíjából nem fog menni. Napról napra húzta, ha nem csöngetett a postás tértivevényes levéllel, már sikernap volt, aztán egyszercsak összesett, jöttek a mentők, és elvitték egy helyre, ahol kapott pár kába napot, amikor legalább nem kellett gondolkodni. "Gyógyultan" elbocsátották ezer jótanáccsal, kímélje magát, ne frusztrálódjon, aha! És most itt áll velem szemben, édes kis manóarcán ránc ránc hátán, pedig a kora miatt még nem kéne, és odavalónak érzi magát, ahová a szemetemet viszem. Minden az ő hibája. Igaz. Rosszul mérte fel a helyzetét, gyermekei teljesítő képességét, lehetőségeit, amivel a hajdani közös otthont - nem magának - megmenteni remélte. Néz rám, mint aki ítéletre vár, átfut rajtam egy borzongató gondolat, ha most a szemetem mellé betuszkolnám a kukába, nem is tiltakozna. Nem tartja magát semmire. Megbukott. Tanárnő, életből elégtelen! Zsigerből átölelem, bár tudom, nem az az ölelkezős típus, és most mégis, úgy simul a karomba, mint egy szárnyaszegett madár.
     - Aranyos vagy, köszönöm! - mormolja a nyakamba, majd kattan a földszintet jelző hang, elhúzódunk egymástól, kilépünk az ajtón.
     - Sétálni megyek, - mondja - az orvosok azt mondták, jót tesz.
Bólogatok, a séta az jó, kibotorkál a kapun, még visszainteget.

A kurva életbe! A ROHADT KURVA ÉLETBE!! Megnyomom az emeletem gombját, hazamegyek. Csak amikor becsapódik mögöttem az ajtó, akkor veszem észre, hogy a teli szemetes zacskó még mindig nálam van.

10 megjegyzés:

  1. Szomorú, de sajnos mostanában mindennapi történet az övé.:-(

    VálaszTörlés
  2. Nekünk, akik kívülről nézzük, mindennapi, azoknak, akik benne vannak mindent elborító tragédia. Függetlenül attól, hogy, mint L. is, saját hibából jutottak el az összeomláshoz. Bár én itt a felnőtt gyerekeket (még egyedülállók) is hibáztatom, mert bizony nem segítettek az anyjuknak. És most eszembe jut a Te fiad, aki a lelkét is kiteszi érted, úgy bánik Veled, mint egy királynővel. Bár tudom, hogy sok betegség gyötör, azt is, nem cserélnél L.-val fizikai állapotot, ha ahhoz "gyerekcsere" is társulna!:-)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ez bizony így van!
      Csak azt nem értem, mitől lesz az utódok nagy része ennyire önző? Pedig a szülők többsége a lehetőségéhez képest - sőt, gyakran erején felül is- mindent megad nekik! Vagy talán épp ez a baj?

      Törlés
    2. Hát pont a Te példád bizonyítja, hogy nem minden utód önző szerencsére! Amúgy erre nincs magyarázat, legalábbis én nem találok. Hasonló családokban, hasonló körülmények között nevelkedő gyerekeket ismerek. Az egyik "fészekalj" figyelmes, hálás, támogató, teljesít, a másik csibefarm meg csak követel és elvár a semmiért cserébe. Ki érti??

      Törlés
  3. És azt is remélem, hogy ebből a történetből tanulnak mások is, és megtanítják a gyerekeiket is a régi mondásra: addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér. És talán kevesebb lesz a "sajáthibás" összeomlás...mert sajnálatból még sohasem épült vár.

    VálaszTörlés
  4. Zoli, teljesen igazad van! S bár L.-nél kevésbé reménykedem ebben, egy-egy összeomlás hatalmas tanítás is egyben, átvészelés után megerősödhet, és biztonságosabbá tudja tenni az életét. És abban is igazad van: sajnálatból nem épül vár. Tőlem is csak egy üres ölelésre és egy randa káromkodásra telt... Mentségemül:próbáltam figyelmeztetni nagyon finoman, de többször is. Ráadásul példám is volt. Az egyik barátom negyvenplusz éves korában vesztette el mindenét, amiért addig dolgozott. Nem azért, mert luxusban élt, és szórta a pénzt, hanem, mert olyan vállalkozásba fogott, amely a kezdetén még sikerrel kecsegtetett, ám a projekt közepén a bombabiztos társak kiszálltak, a svájci frank az egekbe szált, a szokásos. Nem mondom, hogy nem volt egy keserves, vergődő időszaka. De aztán megrázta magát, megvált mindentől, ami addig az életét jelentette, és újrakezdte az életét 0-ról, új alapokon. Szerény körülmények között, tizenórákat dolgozva. És mára már újra elégedett ember. S ami talán sokaknak különös lehet, úgy értékeli az évekkel ezelőtti "összeomlást", mint élete egyik legszerencsésebb fordulatát. Mert sok mindenre megtanította, bónuszként olyan útra terelte, ahol kiteljesedhet. Ilyen is van. Számomra az volt történetében a legtiszteletreméltóbb, hogy nem keresett felelősöket, mentségeket, nem kereseredett meg, szembesült a hibáival, heléyrehozta őket, és ment tovább. Az életben persze ez nem ilyen egyszerű, ahogy leírtam, és nem is mindenki olyan erős, mint ő, de a recept ugyanaz. Vagy lefekszel a padlóra, sajnálod magad, és káromlod az eget, vagy reszkető lábakkal felállsz és hiszed, hogy jó irányba mész tovább. Ami L. gyerekeit illeti, őket valószínű saját életük tanítja majd meg a takaró hosszának ideális megbecslésére.:-)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Itt a nagy igazság: sajnos az emberekből kiveszni látszik a felelősségérzet, és hatalmas pofonokra van szükség, hogy újra felébredjen...

      Magam is hasonló cipőben járok, bár "jól menő" nem voltam soha, de épp a visszakapaszkodás idejét élem. És valóban: a rosszból TANULNI kell, nem átkozódni, és ujjal mutogatni ide-oda, hogy "ez is miatta van". :-)

      Törlés
  5. Zoli mi annyit vitatkoztunk, és szerintem élveztük is a csörtéket, némi csalódással kell megállapítanom, hogy most meg kitört köztünk a globális egyetértés.:-)) Ami a felelősséget illet, igen, nekem is időbe telt, amíg rájöttem, mindenért én vagyok a felelős. Hogy pl. mások hibájából jutottam előnytelen helyzetekbe? Miért hagytam, hogy a közelembe kerüljenek, miért fogadtam el a véleményüket, miért működtem együtt? Tehát ki a felelős? Én. Ami a visszakapaszkodás idejét éli, lehet, hogy nagyon nehéz, de legalább felfelé vezet.

    VálaszTörlés
  6. Sietve hozzáteszem, mindez, amit írtam, csak cselekvőképes emberekre vonatkozik. Tehát azokon, akik koruk, fizikai állapotuk miatt nem képesek a kapaszkodásra, segíteni kötelező!

    VálaszTörlés
  7. Természetesen itt sem igaz az a közhely, hogy "mindenki találna, ha..."

    VálaszTörlés