2014. május 30., péntek

CSOKI, VANÍLIA, FACSIPESZ

Amikor először találkoztunk, elveszetten állt a süteményes pult mögött, picike lány, szemében rettegéssel. Szinte alig volt hangja, csak susogta,a  "jó napot kívánok, mit adhatok" formulát. Remegő kézzel adagolta a kért fagylaltot, háromszor is átszámolta a visszajáró pénzt. Mint később kiderült, az volt friss nagykorúságának első munkanapja. Aztán belejött. Már nem gondolta a vevőkről, hogy eladóevő szörnyetegek mind egy szálig, bátortalan mosolyra is telt, sőt a beszélgetésbe elegyedés is egyre jobban ment. Egyszer megkérdezte, ennyire szeretem a csoki-vanília fagylaltot, hogy mindig azt kérek? Ennyire, mondtam, majd szégyenkezve hozzátettem, tudom ám, hogy a fagylalt divat világűrnyit változott a csoki-vanília trendhez képest, kóstoltam is egyiket másikat, de rá kellett jönnöm, fagylalt ízlésemet tekintve egyszerű vagyok, mint a facsipesz! Nagyon tetszett neki a hasonlat, jót nevetett. Tegnap, amikor betértem hozzá, épp egy középkorú úrtól érdeklődte meg, mit adhat. Az úr fagylaltot kért, méghozzá csoki-vaníliát.
- Nahát, milyen érdekes! - csicseregte a pici lány, és rám mosolygott. - A hölgy is mindig ezt kér. Mert ő... - itt kis hatásszünetet tartott - ... egyszerű, mint a facsipesz! Hát nem aranyos??
Az úr vágtában távozott. Szerintem ismerte a hasonlatot, csak épp nem a pozitív oldaláról...:-)) Így aztán nem értesülhetett róla, hogy van olyan egyszerű facsipesz, akit aranyosnak találnak a pici cukrászlányok, még akkor is, ha mindig csoki-vaníliát kér...:-)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése