Most kicsit goromba leszek. Vagy sarkos. Vagy mittomén... Nemrégiben
Chanson írt arról, hogy vannak olyan emberek, akik pusztán attól, hogy leírják a szót, SZERETET, már azt hiszik, tudják, miről beszélnek. Vagy, hogy halvány fogalmuk van róla. Netántán úgy gondolják, ezzel ők mindent megtettek, amit szeretet ügyben tenni lehet.
Az andalító, édesded üzenetek melegágyai a közösségi oldalak.
"Nincs szebb szó, mint a szeretet", "
Kövesd a Szeretet útját!", "Szeretet - az Élet iránytűje", stb, stb, blalblabla, sok kis szívecskével körítve... Árad a virtuális szeretet cunamija, hát mibe kerül mindez, pár megosztásba, lájkolásba, és máris fantasztikusan jó embernek érezhetjük magunkat.
A virtualitásban. Morális nettek lettünk a neten. Erre egyébként számos más lehetőségünk is kínálkozik. Szívszaggató fotókat tehetünk fel, adhatunk tovább segítségre váró, nagy bajban, bánatban vergődő lényekről a közösségi oldalakon. Emberekről
(kicsikről és nagyokról) állatokról
(kicsikről és nagyokról). Nem vitatom a jó szándékot, sőt a mondásnak sem hiszek, hogy a pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve.
Dícséretes dolog felhívni a figyelmet a pártolásra, oltalomra méltó jelenségekre.
És? Aztán? Mi történik, amikor a monitor elsötétül? Amikor nincs lájkolási, megosztási lehetőség? Vagy
itt befejeződik a történet? Tisztelet a nagyon sajnálatosan kevés kivételnek - igen. Felhívtuk rá a figyelmet, VALAKI csak odafigyel majd, nem? Hogy ki? Valaki... akárki...bárki... Dehátugyebár mit is tehetnénk még?

Például nem csak
megosztani, hanem osztani is, ha van miből, akármilyen kevés is.
Részvét helyett
részt venni, ha van hozzá tehetség, kedv, erő. Bármilyen csekély TETT is ér annyit, mint a monitor előtti, érzelmi onanizálás. Régebben leírtam - nem kevés cinizmussal, belátom - hogy én egy hétig, naponta többször, áradó szeretettel és mély részvéttel gondoltam az éhező, afrikai kisgyerekekre, és ezek a szegény apróságok mégsem híztak egy dekát se! Az ellenreceptet a nagyon kisnyugdíjas Erzsi néni szolgáltatta a házunkból. Fogta a kis botját, egy darab töltöttkáposzta konzervet, és elaraszolt a kerületi, karácsonyi gyűjtésre.
(Megjegyzendő, ez nem szegény kerület, csak Erzsi néni az). Ott meg csak néztek rá, mit akar azzal az egy darab, kaszvadt konzervvel... Ő meg elmagyarázta. Valaki, akinek nem jutna aznap étel, amikor az ő adománya megérkezik hozzá, nem üres gyomorral fekszik le, és tán álma is könnyebb lesz. Kevés az egy konzerv? Kevés. Ám annak, akinek üres asztalára leteszik, aznap a minden.
Igen, tökéletesen igazuk van azoknak, akik azt mondják, mindez nem Erzsi néni dolga lenne. Tökéletesen! Csak miközben háborogva várják, hogy azok, akiknek dolga lenne, eszméljenek fel a
"zemútnyócév", "Orbántakaroggy",
"Szabadságharcolunk az utolsó csepp véretekig" címkéjű dicstelen és meddő hadakozásból, gyerekek éheznek, idősek vergődnek rettegve gyógyszer és fűtés nélkül, egész családok hajtják álomra fejüket abban a reményben, hogy hátha nem ébrednek fel másnap. Az idő nem nekik dolgozik. Sőt, egyelőre úgy tűnik, választott kormányuk, és annak ellenzéke sem.
Én meg úgy döntöttem, merek kicsit álmodni! Bizonyára szánalmas próbálkozásnak tűnik, de kiszörfölgetem itt a neten a legszegényebb vidékeket. Találomra kiválasztok egy helységet, felhívom a polgármesterét, és megkérem, adja meg azon szegény családok címét, akik elfogadnak segítséget. Aztán csomagokat készítek, és feladom nekik postán. Mi lesz benne? Egyszerű lélek vagyok, élelmiszer. Ha kevesebb csomagot tudok küldeni, mint amennyi címem lesz
( van rá esély), akkor azokat kis cetliken tovább adom ismerőseimnek. Ők meg majd eldöntik, mit kezdenek vele.
Igen, tudom, nem ez az igazi megoldás. S, ha bárkinek jobb ötlete támad, ne mulassza el megosztani velem! Akár itt, akár a közösségi oldalakon. Továbbá mély tiszteletem azoknak, akik már rég hozzáfogtak ahhoz, hogy tartalommal töltsék meg az EMBERTÁRS fogalmat.