Paulusból Saulus, avagy rükvercben a damaszkuszi úton

-         Szervusz! – mondta a Nagy Ember s már nyújtotta is kezét. Elöntötte a megkönnyebbülés. Emlékszik rám, gondolta, s gyomrában kicsit enyhült a hosszú hónapok óta tartó görcs. Elfogódottan viszonozta a kézszorítást. -         Hogy vagy? – kérdezte a Nagy Ember. Izgalmában elállt a lélegzete. Hiszen ezért is jött ide a gyűlésre, az övéi közé, hogy végre elmondja, nem jól. Nagyon nem jól. Mondandóját otthon napokig gyakorolta. Ügyelt rá, hogy rövid legyen, tényekre szorítkozó, kérése pedig ne panasznak, ne adj’ Isten hibáztatásnak tűnjön.

-     Mondd el nekik kerek-perec, mi a helyzet! – felesége híján volt már minden diplomáciai érzéknek. Ezért is kellett lefogni, amikor leszerelték a gázórát a tél kellős közepén, mert tíz körömmel akart nekiesni a szerelőknek. „Van maguknak szívük?!” sikoltotta, „ Itt hagynak megfagyni minket négy kicsi gyerekkel?”. Hiába nyugtatták, hogy lesz másik óra, olyan előrefizetős, csak beledobják a pénzt, s már jön is a meleg, meg ők nem tehetnek semmiről, őket csak kiküldték, az asszony nem csillapodott. Kinyújtott tenyérrel egészen a kertkapuig üldözte a vörös fejjel menekülő szakikat, hogy akkor ide kéri a bedobnivaló pénzt, mert, ha nekik lenne, akkor a gázórát se kéne leszerelni. És, hogy az Isten rogyassza rá az eget erre a szemét világra, ahol a rendes embernek semmiféle lehetőség nem jut, hogy becsületes munkával eltartsa a családját. Miközben szégyentől verítékezve a ház felé vonszolta, arra gondolt, hová lett az ő, hajdan zenét, irodalmat kedvelő, szelíd, mosolygós asszonya. És hová lett ő, az erős, harsogó nevetésű, vidám férfi, akinek munkájáról legendák keringtek, ha valami megoldhatatlan probléma merült fel, őt hívták, a szakembert, csupa nagybetűvel. Szaktudása mit sem változott, csak a szakma tűnt el az országból, mert máshol még olcsóbb volt a munkaerő, vagy ki tudja...

-         Hát kinek segítenének, ha nem Neked? – kérdezte felesége a gyűlés előtti estén, miközben valami főzelékfélét kotyvasztott a villanyrezsón. A gyerekek a vékony elektromos radiátor köré kuporodva írták a leckét, (az áram kikötéséről még nem érkezett határozat) a kis szobába költöztek össze mind, ahol az esti főzés gőzével együtt olykor még 18 fokig is felszökött a hőmérő higanyszála. – Emlékezhetnek rá, hogy annak idején Te is mennyit segítettél!

          Segített…?  Akkor ő ezt természetes kötelességének érezte. Munka után fél éjszakákon át dolgozott, ha kellett borítékolt, ha kellett plakátokat ragasztott, hétvégéit meg teljesen az Ügyre szánta. Talán csak gyermekei születésekor érzett olyan vegytiszta örömöt, mint a Győzelem estéjén. Meg volt győződve arról, hogy hazája megmenekült, gyermekeire biztos jövő vár, az irányítás immár a legjobb kezekben van. Mostantól minden más lesz, magyarázta boldogan a családjának, alig titkolt büszkeséggel, mert úgy érezte ebben neki is része volt.

-      A csíkos ingedet vedd fel, a kék mellénnyel! – tanácsolta a felesége, amikor a gyűlésre készülődött. Akinek kérése van legyen rendezett külsejű, szolidan elegáns. Fanyarul elmosolyodott. A rendezett külső, szolid elegancia eddig nem sok sikert hozott… Így ment az állás interjúkra, a munkaügyi központba, újabb állás interjúkra, aztán a munkaügyi központba, majd a munkaügyi központba, a munkaügyi központba... Aki akar, az talál munkát, nyugtatgatta feleségét, még amikor a gyárat elköltöztették, s immáron friss munkanélküliként tért haza. A gyűléseken is megmondták nem szabad segélyre, dologtalanságra szoktatni az embereket, éppen ellenkezőleg, mindenkinek vissza kell térni a munka világába. Ám a munka világa valahogy eltűnt. Pedig nem volt válogatós. „Bármilyen munka Uram!?”, legyintett keserűen a munkaügyis, „Tudja hányszor hallom ezt naponta? Kismilliószor! Néha ki tudnék szaladni a világból!? Nincs bármilyen munka! Semmilyen van! Ha akad is szabad állás, az kézen-közön betöltődik!”

-      Megint fogytál! – mondta fakó hangon a felesége mialatt megigazította az ing gallérját. Aki nem dolgozik, ne is egyék… hányszor mondogatta ezt nagyapja. Az utóbbi hónapokban, miután már minden tartalék elfogyott, s minden eladhatót eladtak, bűntudattal nyelt le minden falatot. Minden ételnek számla íze volt. A szerény koszt a gázszámla árából került ki, az áramdíj a gyerekek iskolaszereire, turkálós cipőkre ruhákra ment el, a vízdíj meg az egyéb kiadásokra, bérletekre, az álláskeresés miatt megtartott mobilra, gyógyszerekre folyt el. Míg felesége már meg sem próbálta titkolni kétségbeesését, ő palástolta. A gyűlésekre változatlanul eljárt. Hallgatta, hogy ki miatt, mi miatt olyan nehéz manapság, ki tehet erről, ki nem, és milyen hősies erőfeszítéseket tesznek az általa annyira tisztelt emberek.

-       Most már nem tarthat sokáig ez a helyzet! – mondta ahányszor egy-egy rendezvény után hazatért, s nagyon igyekezett, hogy hangja optimistán csengjen. Felesége más véleményen volt. Egyre határozottabban követelte, hogy használja már végre a kapcsolatait. Hiszen a gyűlések résztvevői élükön a helyi Nagy Emberrel egyben egy kör tagjai, meggyőződésüket még nagyobb emberek, sőt az Egészen Nagy Ember is osztja. Emlegette, hogy a Nagy Ember, aki a Győzelem estéjén a környék frissen felkent potentátjává is vált, szinte könnyes szemmel mondott köszönetet férjének, s biztosította, hogy közreműködését fogja elfelejteni. Ő azonban valahogy sosem tudta rávenni magát, hogy felkeresse. Mintha aprópénzre váltaná a hitét, mintha azért állt volna az Ügy mellé, hogy előnyöket szerezzen. A gázóra leszerelése után azonban már ő sem látott más megoldást.

-       Hogy vagy? – kérdezte a Nagy Ember, ám mire levegőhöz jutott, hogy válaszoljon, az már a terem másik sarkában sustorgott bizalmasaival. Nagy volt az izgalom, mert a gyűlésre ezúttal egy Nagyon Nagy Embert vártak előadónak. Az Egészen Nagy Ember egyik bizalmasát. Az emelvényre ez alkalommal egy jókora tablóképet is kiraktak, rajta a Nagy Emberrel, vállán a Nagyon Nagy Ember karjával, mindkettejük arcán széles, magabiztos mosollyal. Az izgatott moraj jelezte, hogy a rangos vendég megérkezett, a Nagy Ember szinte túlfutott magán igyekezetében, hogy üdvözölhesse, s az emelvényre vezesse. A Nagyon Nagy Ember nem kertelt. Nagyon nehéz a helyzet. Vagy még annál is nehezebb. Határozott  utalást tett arra, hogy ez kiknek a hibájából alakult így. Ekkor ordított közbe Házay Béla bácsi, nyolcvan esztendeje, és az előtérben elfogyasztott házi pálinka minden hevületével, hogy lámpavasra velük, amit az előadó elnéző mosollyal nyugtázott, majd rutinosan folytatta. Itt, mint bizalmas, belső körben nyugodtan elmondhatja, nem lesz minden nehéz helyzetbe került polgár számára kiút. Tudjuk kiknek a hibájából… Sajnos, az ilyen, rendkívül súlyos helyzetek mindig drámai áldozatokkal járnak, bármennyire is fáj, lesznek, akik számára nem jut mentőöv,..

-         Lámpavasra velük! – kurjantott újfent Házay Béla bácsi, aki időközben elszundított, és ritmust tévesztett.  Ő automatikusan a karja után nyúlt, hogy elcsitítsa, akkor vette észre, hogy mennyire remeg a keze. Kikről beszélt a Nagyon Nagy Ember? Kiknek nem lesz kiút? Ki lesz benne abban a csoportban, ahová nem dobnak mentőövet? Annyira elborította a rémület, hogy észre sem vette, az előadás még nem ért véget. Az emelvény felé botorkált, a Nagy Embert szólongatva.

-       Megbocsáss, de mit…- a Nagy Ember döbbenten meredt rá, a Nagyon Nagy Ember nem különben.

-       Kikapcsolták a gázt nálunk. –

-       Hogy mi?!

-      Második éve nincs munkám…már mindent eladtunk, amit lehet… - szinte vicces volt hallani a reszkető, elvékonyodott hangot, ami még csak nem is hasonlított a sajátjához. - … munka kell… olyan mentőöv, ami munka…most még csak a gázt kapcsolták ki, de…

-       Micsoda?! – a Nagy Ember orra elhúzódott, mint, aki valami nagyon büdöset szagolt. – Mi itt országos gondokat osztunk meg Veled, Te meg jössz a pitiáner kis problémáiddal? Szégyenbe hozod az egész gyűlést a vendégünk előtt? Hát milyen ember vagy Te?!

        Magányos, gondolta, miközben kábán körülnézett a teremben. Mert egyetlen szempárban sem látott részvétet, bíztatást, igaz, a többség lesütötte a szemét. Egyedül maradt a pitiánernek bélyegzett problémáival, mint a drámai válságok idején az összes szükséges áldozat, akiknek nem jut mentőöv. A Nagyon Nagy Ember súgott valamit a Nagy Ember fülébe, miközben ápolt kezét mintegy csillapítóan a vállára tette.

-       Nos… - a Nagy Ember fújtatott egy nagyot, jelezve, hogy milyen nehezen uralkodik indulatain, - … jobb, ha most azonnal hazamész. Nyilván túl sokat ittál.

      Talán magától is a kijárat felé indult volna, ha nem hallja az utolsó mondatot. Nyilván túl sokat ittál… Mintha nem tudná, hogy életében nem ivott alkoholt, kínálgatta a Nagy Ember eleget a Győzelmet követő ünnepségen. Így szépen, lassan fellépkedett az emelvényre, a nagy tablókép elé. Egyetlen ökölcsapással ütötte át a vastag funér lemezt, így a  Nagy Ember feje helyén a továbbiakban csak egy üres lyuk tátongott. Mivel a kompozíció statikailag végzetesen megroggyant, a Nagyon Nagy Ember arcmása is sokat vesztett varázsából. Bizonyos szemszögekből orra úgy megnyúlt, mint Pinocchióé, amikor nem mondott igazat. A teremben innen-onnan elfojtott kuncogás hallatszott, a lámpavas-megoldás nem került újra szóba. Nyilván Házay Béla bácsi megint elszundított, gondolta, miközben érezte, hogy karjait két oldalról erős kezek markolták meg, valaki azt mondta, miközben kivezették, hogy csillapodjon, ne tetézze a bajt.

          Az idézést, garázdaság miatt egy szerdai napon kézbesítette a postás. Pont akkor, amikor kikapcsolták az áramot.