Családi album

Ez hosszú lesz, viszont újdonságként un. "én blog" elemeket tartalmaz.
Ezt kecsegtetésnek szántam...:-))

Miért most? Talán az előző bejegyzés kapcsán kialakult fórumozás miatt, amely, ugye, tartalmaz némi politizálós színezetet. Most akkor melyik oldalon állok is én? Bal? Jobb? Baljobb? Jobb bal? Szó esett ugye szocializálódásról bizonyos csúnya rendszerekben, bár én vallom, hogy igazán az számít, ki, milyen CSALÁDBAN szocializálódott. Na itt kezdődik az érdekes rész...

                               Ne menjünk messzire, kezdjük anyai nagyapámmal. Ő szinte még gyerekként vöröskatonának állt, nem éppen politikai meggyőződésből, hanem mert összeveszett az ő apjával, és ezzel bírta neki a legnagyobb bosszúságot okozni. Dédpapára ma azt mondanák - vérjobboldali. A veszélyes csínyt nagyapának karcolás nélkül sikerült ugyan megúszni , ám a kis falu, ahol született és élt haláláig, hamar kész volt az ítélettel, rajta ragadt a "bolsi" titulus. Testvérbátyja viszont 19' után állt katonának, ott is maradt, hivatásosként, mint "géhás" őrmester. A két testvér rajongva szerette egymást, apjuk meg őket jobbról, balról, középről.  Megúszták a II. világháborút is, bár mindkettőjüket vitték katonának, nyilván ugyanabba hadseregbe, ha nem is egy helyre. Innen is hazatértek, sebek nélkül, de már egy másik világba. Ez kétségtelenül nagyapának állt jobban hisz ő volt a házibolsi. Meg is választották először a falu TSZ-elnökének, aztán tanácselnökének, majd párttitkárnak is. Mivel a helyiek nem szerettek molyolni a választásokkal, úgy döntöttek legyen mindhárom, egyszerre ő, így legalább nem kell három személyhez rohangálni az ügyek intézésekor. Igaz eme felháborító személyi kultusz útjába gördült némi akadály, merthát ugye a báty mégiscsak a horthysta hadseregben volt hivatásos, egy fontos ember a járásból meg is mondta nagyapának, hogy el kéne határolódni tőle, nyilvánosan. Nagyapa meg megmondta, hogy aki tőle azt kívánja, határolódjon el a testvérétől, az sose fogjon mást a kezébe, mint azt a kis piros könyvet, amit ő most legott át is adna, összes funkciójával egyetemben. Hihetetlen, de nem lett belőle kázus! Talán mert pici volt a falu, nagyapát meg bolsi ide, bolsi oda kedvelték az emberek, máshol meg volt baj elég.
                    Aztán jött 1956.
                    Nagyapát ugyan kedvelték a helyiek, de ugye mindenhol akadnak kivételek... Nos a néhány kivétel szépen meg is beszélte egymással, hogy egyik éjszaka rátörnek nagyapámra, a családját nem bántják, de őt magát kiviszik a vasútállomástól nem messze, rákötözik a sínekre, az éjszakai vonat meg majd elintézi a büdös komcsit. A hír eljutott a bátyjához, a nyugalmazott horthysta őrmesterhez. Akkor már nagybeteg volt, zömmel ágyban fekvő. De arra a pár órára meggyógyult, amíg el nem ment minden "sínrekötözőhöz". Hogy mit mondott nekik nem tudja senki. Az biztos, hogy a tervezett éjszakán egy árva, mezei pockot intézett el az éjszakai vonat...
                   Egy merész fordulattal kanyarodjunk most édes szüleim felé, de maradjunk még 1956-nál. Akkor már házasok voltak. Édesapám a bajai kántortanítóképzőben szerzett diplomát, kitűnően orgonált, gyönyörű tenor hangja volt, így kicsiny városunkban a vasárnapi nagymisét ő töltötte meg Isten zenei dicsősítésével. Hát ez nemigen tetszett néhány alacsonyabb rendű funkcionáriusnak. Oly annyira, hogy - miután többszöri figyelmeztetés ellenére nem hagyott fel a templomi énekléssel - hirtelen úgy látták, a tanár úrnak tán jobban esne kijárni egy jó messzi faluba, nap, mint nap tanítani, másfél óra az út oda, másfél vissza, a csigalassan zötyögő buszon lesz idő gondolkodni. A legjobb az egészben az, hogy édesapám könnyedén megúszhatta volna ezt a szekatúrát. A városi párttitkár felesége édesanyám kedves kolléganője volt. Elég lett volna szólni... Édesapám nem akarta. Kedvelte ugyan a párttitkárt, mint embert, nagydarab, kedélyes, mosolygó szemű férfi volt, és nagyon jóindulatú. Mégsem engedte a büszkesége, hogy megkérje, pedig tegeződtek, keresztnéven szólítva egymást.
               És jött 1956 ősze. Szülővárosom is felbolydult, az emberek izgatottan tárgyalták, hogy ki, mit hallott Budapestről. Apám a buszmegállótól hazafelé igyekezve egyszercsak meghallotta, hogy pár ember arról beszél, itt az idő kiírtani a mocskos komcsikat. Aztán megtárgyalták, hogy a városi párttitkárral kezdik. Éjszaka (már megint éjszaka) rátörik az ajtót, és feleségével, kicsi lányával együtt felhúzzák az első lámpavasra. Édesapám azonnal visszafordult, és a párttitkárékhoz sietett. A párbeszédet tessék hitelesnek elfogadni, mivel egyformán mesélte el a két szereplő, jó pár évvel később, egy közös, balatoni estén.
         - Jóska! - kezdte édesapám, és elmondta, mit hallott, azt azonban már nem, hogy személy szerint kiktől. - Ez már nem tréfadolog. Pakoljatok össze pár holmit, és gyertek át hozzám. Nálam biztos nem keresnek, jegyzett klerikális vagyok, el sem tudják képzelni rólam, hogy bújtatnálak Benneteket. Elférünk, aztán majd meglátjuk mi lesz.
        - János! - mondta a párttitkár. - Nagyon köszönöm a jóságodat. De mi kommunisták vagyunk, azok is maradunk. És, ha ezért meg kell halnunk ma éjjel, akkor meghalunk.
          Nem haltak meg akkor éjjel. Tán csak az üres indulat munkált az akasztani vágyókban. Jóska bácsi és felesége szép kort értek meg, békében, szerény boldogságban. A nyugdíjas éveikre végül jó barátok lettek, édesapámnak nagyon imponált, hogy Jóska bácsi soha nem kérdezte meg, kik is akarták őt lámpavasra húzni családjával együtt. Jóska bácsinak viszont egyáltalán nem imponált, hogy édesapám nem kérte a segítségét, hanem önerőből verekedte magát vissza városi tanárrá. Szép dolog a büszkeség - mondogatta - de nagy mértékben ártalmas. Valószínű ilyenkor teljesen elfeledte, miért és milyen okból volt kész meghalni is, az ő hitéért, amit büszkén vállalt veszélyes időkben is...
        Szóval hol is szocializálódtam én? A jobboldalon? A balon? Azt hiszem, leginkább a vasárnapi, családi ebédeken. Ahol a legtermészetesebb módon megfért egymással a klerikális vő, a kommunista apóssal, a szentes, istenfélő apai nagymama a, csak az ember erejében hívő, anyaival, (együtt könnyezve első áldozásomkor, és kisdobossá avatásomkor...) nagynénik, nagybácsik, barátok, ismerősök jobb és baloldalról, derűsen elfogyasztva édesanyám páratlan konyhai remekeit. És nem, nem volt csend, nem volt eröltetett, "erről most nem beszélünk" nyugalom. Nagyon nyálasnak tűnik, ha most azt írom, szűkebb és tágabb családom tagjai a közös együttlétek alkalmával azt keresték, ami összeköti őket, nem pedig, ami szétválasztja? Egy pillanatra sem feledve, hogy a másik hitének, meggyőződésének tisztelete emberi alapvetés, hogy az ellenvélemény nem sértés.
       Szerencsés csillagzat alatt zajlott a szocializációm, még, ha Kádár köpenye is lobogott felette. Most érzem csak igazán! Akkor, amikor döbbenten figyelem, mivé romosíthatja az emberi lelket a vakhit, és a gyűlölet. Amikor a tisztelet és méltóság frázissá silányul, de a mindannapi életnek nem velejárója. Amikor "oldalak" csatája életeket vesz semmibe.
       Nekem szerencsém volt...