Janics Natasa avagy a barter visszanyal

- Ne gyűlöljetek!- kérte búcsú sajtótájékoztatóján, könnyek között. Úgy tűnik, csak a bántást vette észre a távozása körül felhabzó véleményözönből. A "köszönjük Nati", "minden jót Natasa" mondatokat, mintha meg sem hallotta volna. Kétségtelen, sokkoló az út a mi "zseniális olimpiai bajnokunk" tirádáktól a "szerb ribanc, húzz haza" elbocsátó, ronda üzenetekig. Még akkor is, ha utóbbiakat bőven lekörözték a kultúráltan búcsúzók. Ő, ebben az országban, nem ehhez szokott. Személyét, első sikerei óta csak hozsannák övezték - joggal -, kívánsága parancs volt. Itt már nem merem hozzátenni, hogy joggal, maradjunk annyiban mindenkinek megérte elviselni az ő nehéz emberségét.

 - Ne gyűlöljetek!- kérte, majd arról beszélt, hogy ő csak a családját akarja egyben tartani, köszönetet is mondott sokaknak. Aztán hozzátette, hogy azoknak persze nem jár köszönet, akik ŐT MEGLOPTÁK. Időközben kiderült, hogy igazából nem őt, hanem imádott, második férjét - részletek itt - és ezt is csak ő véli így, mindenesetre itt már elapadtak a könnyek. Keszekusza búcsú volt sok, logikai buktatóval. Mert a szerelem, a közös gyermek és az ebből fakadó családegyesítési vágy szent dolog, és különben is milyen lenne már az, hogy saját férje edzené ELLENE a szerb válogatottat. Kis logikai bukfenc, hogy ez egyelőre fikció, maga a férj mondta el, konkrét szerződés nincs a zsebében. (Rossz az aki rosszra gondol. Miszerint majd akkor lesz, ha Janics Natasa hivatalosan is szerb versenyzőként ragad lapátot...) Nem esett szó arról sem, hogy ha Natasának ennyire sürgős a családegyesítés, milyen alapon tart igényt fizetésére legalább év végéig klubjától? Bár, ha az anyagiakon való marakodás beleszámít a munkaidőbe, akkor joggal, mert erős a gyanúm, hogy az eltart egy darabig. Igazi mestermunka volt viszont a Magyarországra való visszatérés meglebbentése. - Lehet hogy visszatérek ide később. - mondta. Ez jó ötlet, ugyanis az olimpiai bajnoki járadék folyósításához két dolog kell 35 éves kortól, magyar állapolgárság /is/ és itt bejelentett, állandó lakcím. Addig meg még van idő. Mert hát ugye, ami jár, az jár...

És most jöjjön a Janics Natasa történet, ahogy én látom. Előre bocsájtva, hogy szerintem szó sincs arról, hogy ez az ország BEFOGADTA volna, mintegy kegyet gyakorolva. Megérkezett Magyarországra apja kíséretében, és lehetőséget kért, amit Szerbiában nem kapott meg. Nyilván itt sem kapta volna, ha a magyar szakemberek, jobb szemmel, mint szerb kollégáik, nem ismerik fel benne a rendkívüli képességeket. Barter volt ez a javából, és az is maradt, egészen a londoni olimpia végéig. Janics teljesített, cserébe dicsőség, türelem és dús, anyagi juttatás járt. Úgy gondolom, mindkét félnek megérte ez a barter, úgy Magyarországnak, mint a versenyzőnek. És itt kultúráltan le is záródhatott volna a történet. A távozás körüli anyagi huzakodás ezt már nem teszi lehetővé. Kár. Még akkor is, ha az indokok valahol elfogadhatóak. Janics Natasa pontosan tudja, hogy családjának jóléte tőle függ, s attól, mennyi pénzt tud szerezni a családi kasszába. Legalábbis addig, amíg Andro Douchev kilép a Janics férje státuszból, és brilliáns edzői karriert nem produkál. Addig Natasa  küzd, ahogy csak tud. A magyar szövetség meg úgy gondolja, hogy egy országa által kinevelt kvalitás elvesztéséért kárpótlás jár.

Személy szerint én egyet kívánok - megköszönve minden levelet, amit hazám babérkoszorújába tűzött - Janics Natasának, ennek a harcos szívű, nyakas, szikrázóan tehetséges, szerb lánynak: soha ne kelljen megbánnia, hogy harcos szíve által diktált döntéseit követte.